Hetedhét...

You can't take the sky from me...

Wanna follow the white rabbit? Send me an e-mail.

(ahogy 19 évesen láttam...)

Végre! Már vártalak! Tudod, a múltkor nagyon megijedtem, mikor úgy elrohantál. Elhiszem, hogy csalódott voltál, hiszen nem válaszoltam a kérdésedre. Azt hittem, túl késő már, hogy elhidd. Túl felnőtt vagy ahhoz, hogy átérezd, hogy igazán elfogadd majd mindazt, amit mondani fogok. Mert ahogy egyre idősödsz, levedled mindazt, ami valaha szabaddá, csodálatossá tett téged, s mindent, ami akkor körül vett…

Minden leány tündérnek születik. Igen, mind azok voltunk. Mindannyian szabad lelkű, szépre és jóra érzékeny angyaloknak teremtettünk, hogy boldogságot és csodát vigyünk mindenki életébe… De várj, elmagyarázom. Emlékezz csak vissza! Igen, vissza, egészen addig, mikor először ölelted magadhoz a szelet. Amikor először futottál szabadon. Apró karjaiddal fontad magad köré, ő pedig kedveskedve vett körül, végigsimította pirospozsgás arcocskád és puha ujjaival túrt fürtjeid közé… Körbevezetett a parkban, és vigyázva terelt mindenhová. Figyelte, ahogy sorra elnevezed a virágokat, ahogy a fű óvón alád hajlik, mikor végighemperegsz rajta jókedvedben. Hátán hordozta a madarakat, hadd nevess. Hadd kacaghass te is boldogságot ebbe a zord, kiábrándult világba.

A jó öreg szél örömöt lop a szívedbe, rávezet a szépre, jóra, hogy utána bátran megmutathasd majd te is mindenkinek. Hiszen azért vannak a tündérek, hogy megőrizzék az emberi szívek tisztaságát. És soha senki sem hinné, hogy csöpp lánykák mindannyian…

De sajnos egyre kevesebben vagyunk. Egyre kevesebb kicsi lány hagyja szabadon a tincseit. Anyjuk feltűzi, apró copfokba fogja a pajkos fürtöket, így tagadva el tőlük a szél varázsát. Mindazt, amivel segíthetnének, amivel örömöt lophatnának a körülöttük élők szívébe… A tündérek pedig, mielőtt rájöhetnének, kik is valójában, a komor világ rendjébe kényszerülnek. A rohanó élet pillanatnyi zugába, a hamar halványuló gyerekkorba…

Vannak, akik mégis tündérekké válnak, és lényükkel elvarázsolnak mindenkit. A dacos lánykák azok, akik szabadnak születtek. Te is közéjük tartozol… Nevess hát! Tégy boldoggá mindenkit, sose válogass! Élj a szíved szerint és kacagj, légy boldog örökké! A szél majd vigyáz rád: őrzi a lángot benned. Soha senki sem olthatja el. Megmarad benned, ahogy bennem is élt hosszú éveken át… Mégis, most átadom neked az enyémet. Meglehet, túl öreg vagyok hozzá, de majd egy nap mindketten felébredünk, újra látjuk egymást… Lehet, akkor majd te meséled el nekem mindezt, hisz akkor megint elég fiatal leszek hozzá…

Ne sírj, kedvesem. Nevess csak! Hisz akkor az én öreg szívem is veled nevet. Boldogságot kacag örökké… a Fátyol takarásában is.

Most hívott az előbb Barbi, h megköszönje, h elmentem az esküvőjükre. Pedig sokkal inkább enyém a hála, amiért meghívtak, és velük örülhettem, velük ünnepelhettem. :)

Most voltam először úgy esküvőn, h nem gyerekként vagy valaki valakijének a valakijeként érkeztem, hanem úgymond első kézből kaptam a meghívást. És talán ezért volt az, h már-már a bőrömön éreztem az egésznek a szentségét… h mennyire gyönyörű, meseszerű dolog is lehet.

Először is foglaljunk helyet a menyasszony oldalán. Egy erdő közepén vagyunk, egy tisztásra épített szabadidőközpont (nádtetős, faragott fa turulszobros, szerényen ívelő hídú kicsiny tó mellett) udvarán, egy vörösfenyőből faragott oszlopokkal körbevett, fedett „átriumban”, bazaltkövekkel kirakott oltárszerűség előtt, és közben erre vonulnak a sorok között szépen lassan.

És amint meghallom a zenét, már szorul a torkom, és egy darabig nem merek Barbira nézni, de aztán mégis, és mosolyogva, de félig bekönnyezve követem őket a tekintetemmel az anyakönyvvezető elé. Talpig fehérben, gyönyörűen haladt, apujába karolva. És ragyogott. Ragyogott a barátném, a gimis padtársam, hétvégi útitársam, aki az első övvizsgáimon a testvérem helyett volt a sempaiom. Akivel ha néha hónapokra távol is kerülünk egymástól, semmi perc alatt vesszük fel a szálat pontosan onnan, ahol letettük. Az a jóbarátom, akinek mindig is előbb kívántam férjet és boldog házasságot, mint magamnak. Nem csak mert nagyon megérdemli… hanem mert szeretem és becsülöm. Mint barátot, mint embert. Akárcsak az ifjú férjet, Stefit, akit talán csak tizede annyi ideje ismerek, mint Barbit, mégis… szinte semmi idő alatt kivívta ezt. Azért, amilyen ember. Igaz ember.

De vissza oda, h mennyire megható volt az egész szertartás. Annyira érződött, h minden percére odafigyeltek. H megtervezzék, h formába öntsék az álmaikat, az érzéseiket… és szerintem nagyon lehetett látni, h mennyire nagyon szeretik ők ezt az együtt-létet, az összetartozást. És úgy vagyok vele, h nem is sikerülhetett volna jobban… Szól egy vers az ifjú párnak, utána következik a szertartás. Amúgy is végtelenül megható, és nem is készülök a következő mozzanatra: Stefi áll fel, h egy pár sort olvasson fel azoknak a nagyszülőknek, akik már nem lehetnek ott velük. Elbújok a mosolyom mögé, és próbálom tartani magam, drukkolok neki, ahogy a szavakkal küszködik, nyel, h tudjon újabb levegőt venni… h ne remegjen a hangja. Közben meg-megáll meghatottságba bénultan, és szép lassan kibontakoznak a képek az emlékekkel megrakott üzenetből… a közös csínyek, tanulságos pillanatok csak számukra érthető nyelvén, és egyszerűen nem tudtad nem érezni, h mennyire szeretettel teli minden egyes gondolat. Talán mondhatom azt, h az egyik legnagyobb harca volt ez a pillanat is. És mérhetetlenül becsülöm ezért a gesztusért.

Aztán felsorakoztunk, mi, a vendégsereg, és sorban koccintottunk az ifjú párral. Majd megint sorakozó, fényképezkedés, a vőfély poénkodik, h háromra mindenki „szilikoncicit” mondjon, aztán a vendégek szájhúzására ezt „vízibiciklire” módosítja… mi meg csak Zsiddel továbbforgatjuk mindezt „víziszilikoncicibiciklire”, aztán követjük a népet vacsizni. Finomakat ettünk, és hiába tartalékoltunk, még így sem bírtunk mindent megkóstolni. :)

Jó buli is volt. Egy-egy óvatlan pillanatban elragadtak táncolni is, hajnali 3-4 felé meg már nagyon pár sem kellett, ha az ember lányai táncolni akartak… vagy magukhoz ragadva a mikrofont énekelni támadt kedvük. :) A zenekar jó volt nagyon, a pihenős zenék is… és a vőfély játékai is mind. És az külön tetszett az egészben, h meg is magyarázta a „szimbolikájukat”. :) Barbi és Stefi pedig becsületesen végigjárta/játszotta valamennyi próbát. :)

Meseszépek voltak.

Élmény volt.

Annyira nagyon, h nekem is kedvem támadt férjhez menni. [És h már nem tartom annyira rálegyintősnek az egészet… élmény, kérem szépen, élmény! :) ]

„Ez egy álomesküvő volt, Kazsnyicz!” – mondta még a telefonba most. És nevettünk azon, h hihetetlen, h körös körül mindenhol zivatarok, viharok voltak délután vagy éjjel… a Hubertusnál, az erdő közepén egy szem eső, annyi nem esett. Mintha csak egy csillagokkal hintett kupola borult volna fölénk.

Hát így esett Barbárka és Stefi esküvője. :)